Mások szerint a vég a jég.
Amit a vágyból eddig éltem,
A tűzre várok jobban én.
De ha kétszer pusztulhatna,
Annyi itt a gyűlölet,
Hogy tarthassam rombolásra
Nagyszerűnek,
Sikeresnek a jeget."
- Robert Frost: Tűz és Jég (Fábián József fordítása)
Tűz és Jég
Hogy tarthassam rombolásra
Nézem a lángokat, ahogyan a szemem előtt pattognak a szikrák; az épület részenként ég fel, a lángok fokozatosan terjednek át, egyik szobából a másikra - olyan gyorsak, hogy egy pillanat sem telik el. Érzem, ahogyan én is szikrázok, a hajamban már áramlik a tűz, vörös fény járja át, az ujjhegyeim végén tűz pattan, a szemem izzani kezd, a talaj felforrósodik a lában alatt.
A lángok azért kiabálnak, hogy érintsem meg őket, azt kérik, hogy adjak nekik erőt, még több tüzet. De én a helyemen maradok, tisztes távolságra a háztól. Nem engedek a kísértésnek.
A távolban sziréna harsan; a tűzoltók ide tartanak. De nem érhetnek ide.
Azelőtt nem, hogy elolvadna.
Mondják, a földnek tűz vet véget
Már a fű is ég, ami körbeveszi a házat, de tudom, tudom, hogy még nem olvadt meg; hallom a kiáltozásait. A sziréna közeledik, én még mindig csak állok, pedig már tennem kellene valamit, nem érhetnek ide, mielőtt el nem olvad.
Az ordítozása még mindig hangos, de egyre kétségbeesettebb, és halkabb - "segíts! Segíts!". Nem mondok semmit, még mindig a tűzet nézem, és érzem magamban, és a földben, és látom, ahogyan a Föld magja felforrósodik; olyan régen várt már egy tűzre.
A tűzoltók túl közel vannak, hallom, ahogyan két utcányira száguldanak felénk. Csak egy másodpercre nézek el a házról, amíg a közelben lévő rétre pillantok - a fűszálak rögtön lángolni kezdenek, és egyre csak terjednek.
Ismét azt nézem, hogyan olvad el, a szememmel éltetem a tüzet, de amíg elnéztem, erőt gyűjtött - immár hangosabban kiáltozik, úgy, hogy a tűzoltók is meghallják, de nem hallják, tudom, mert a tűz ropogását figyelik, ahogyan minden irányba szétterjed, és már alig néznek felénk, nem értik, hogy mégis hogyan jutott oda tűz.
Teljes erővel a házra koncentrálok, a kiáltás pedig elhal.
Egy pillanatig fel sem fogom, hogy megtörtént, mert azt hiszem, hogy nem, de mégis...
Elolvadt.
Amit a vágyból eddig éltem
Kényszerrel távol tartom magamat az immár csendes háztól. Néhány helyen még ég, de én már nem figyelek rá, ezért már nem terjed, inkább, mintha vízzel locsolnák, visszahúzódik a földbe, hogy visszabújjon oda, ahonnan előjött.
Várok egy kicsit, bármiféle hangra várva, azt hiszem, hogy újra meg fogom hallani, de néma csend van, ez pedig még jobban óva int a háztól, de már nem bírok ellenállni a késztetésnek; odavonz magához. A vágy az, ami annyira a apró lángok felé húz, de legjobban a tény, hogy vége, elolvadt.
Már csak pár lépésre vagyok a bejárati ajtótól, amikor megérzem a hideget.
Annyi itt a gyűlölet
Ijedten hátralépdelek, de már késő; az ajtó kicsapódik, és megcsap a hideg, fagyos szél. Kénytelen vagyok eltakarni a szememet, annyira csípi a hideg. Amikor enyhül az érzés, óvatosan leengedem a kezemet, és felnézek rá.
Látszik rajta, hogy tényleg elolvadt, de most, mintha már semmi baja nem lenne, az alakja körül sötétkék körvonal rajzolódik ki, ahogyan ránézek, árad belőle a hideg, a fagy. A szemében megcsillan a hamisíthatatlan gyűlölet, és ettől összeszorul a szívem, olyan, mintha belülről próbálna megfagyasztani, pedig tudom, hogy nem így van, mert az sokkal jobban fájna.
Aztán megérzem a lábamon a fagyos tapadás.
Sikeresnek a jeget
Lenézek, és valóban; a lábamon apránként kúszik fel a jég, és bármennyire is szeretném, képtelen vagyok megállítani. Túl erős - mindig is az volt.
Próbálom feléleszteni a Föld magját, hogy segítsen, de nem hallgat rám, mert a fagy elállja az utamat, már a térdemnél tart. Érzem, ahogyan a szemem vonalakban kezd befagyosodni, de az, immár csak barna íriszemet még nem érte el. A jég kúszik rajtam felfelé.
Újra ránézek.
- Miért csinálod ezt? - teszem fel a kérdést.
- Te miért csináltad? - vonja fel a szemöldökét.
- Mert túl erős vagy - nyögöm ki.
- Nálam is ez a válasz - von vállat.
Nem mondok semmit, a szavai visszhangoznak a fejemben, újra, és újra, így minden egyes alkalommal jobban hallom azt, ami segíthet; túl erős vagyok.
A tűzre várok jobban én
Erre gondolok, miközben egy pillanatra lehunyom a szememet. Amikor a szemhéjam hozzáér a kissé már fagyos szemgolyómhoz, erős szúrást érzek, de ellenállok, nem nyitom ki a szememet.
Erősen koncentrálok arra, hogy felhívjam az erőt, de túl nehéz, túl sok a jég, túl nagy a távolság, túl hideg vagyok.
Reszketni kezdek, és nem bírom kinyitni a szememet, ráfagyott a szemhéjam. A fogam vacog, a kezemet szorosan magamhoz ölelem, hátha fel tud melegíteni, de már az is kihűlt, teljesen hideg vagyok. Érzem, hogy a jég már a derekamnál jár.
Nem tehetek semmit.
Feladom.
Mások szerint a vég a jég
Én is alig hiszem el, de amint engedek, a jég gyorsabban vesz körbe, és áramlik belém, mint addig. Már a nyakamnál jár, amikor megszólal. - Te feladtad.
Az ajkam jéghideg, és deres, lelki szemeim előtt pedig látom, hogy kék, emiatt alig bírom szóra nyitni. Mielőtt megszólalnék, a jég felfut az arcomra, rá a szememre, és bele a számba, hogy ne tudjak beszélni, az orromba, hogy ne kapjak levegőt, a fülembe, hogy ne halljak. Még éppen meg tudok szólalni: - Fel.
Aztán ellep a jég.
De ha kétszer pusztulhatna
Nem érzek, és nem hallok semmit. Nem látok. Nem kapok levegőt. Teljesen immunis lettem a külvilágra. És ez jó. Megkönnyebbülés.
Nincs fagy, vagy tűz, csak én, csak én, csak én.
Elmosolyodok. Olyan könnyű. Olyan egyszerű. Semmi fájdalom. Semmi kín. Hogy nem jutott előbb az eszembe?
Feladni - tökéletes.
Még a gondolat sem zavar, hogy a jég nyert. Hogy ő életben maradt, és meg fogja ölni mindannyiunkat, mert hiába vagyok jéggel borítva, érzem a tüzet, egyesülök vele, átmelenget. Megölt a jég.
Talán, egy másik világban én öltem meg a tűzzel. Talán.
De a jég nyert.
Nagyszerűnek
Még itt, a tűz ölelésében is megérzem magamon a jeges érintését.
Nem hallok, nem látok, de tudom, hogy ő az, olyan gyengéden érint meg, ahogyan csak ő képes, és az a mozdulat olyan fura, kétségbeesett, kapkodó, tehetetlen, ijedt.
Nem tudom, hogy mit akar, de én nem akarom. Ebben a nyugalomban akarok maradni.
Itt, ebben a csendben.
Mert itt nagy a csend, és a béke, és a tűz.
Tűz.
Tűz és Jég
Széttörök.
Legalábbis, azt hiszem, hogy én, de amikor meghallom a zúgást a fülemben, és érzékelem a fényeket, és kapkodom a levegőt, és érzem, ahogyan a kezem valami jegeset érint, felfogom, hogy nem én törte szét, hanem a jég.
Rögtön arra gondolok, hogy a tűztől jöttek el, hogy megpróbáljanak megmenteni, de aztán felfogom, hogy még mindig körbevesz a hideg.
Óvatosan kinyitom a szememet, és már nyomát sem látom a háznak, a tűznek, csak az égnek, és a csillagoknak, és az ő szemének.
Azoknak a kék szemeknek.
Végignézek az arcán, a szőke haján, a hegyes orrán, a gyengéd mosolyán.
- Annyira sajnálom - suttogja, és szorosan magához ölel. A jég ölel magához. Fojtogatni kezd, és belülről megfagyasztani.
Eltolom magamtól, és kiszabadítom magamat a karjából, messzebb mászok a fűben, hogy végre levegőt kapjak.
Lefekszem, az arcomat szorosan a talajhoz nyomom, a kezemmel belemarkolok a fűbe, és a földbe, érzem a tüzet, ahogyan beleáramlik a testembe.
Így maradok, várom azt, hogy a jég eltűnjön belőlem.
Csak azután érzem meg a fájdalmat.
A hátamra kell gördülnöm, a kezemet a nyakamhoz kapom.
Iszonyúan szúr, nem kapok levegőt, a hasamban fagyot érzek, és ürességet, a tüdőm jéggel teli, szorít, kapar a torkom, és fuldoklok, a testem rángatózik a fájdalomtól, a végtagjaim feszültek, alig bírom őket mozgatni, a jég miatt, ami bennem van, ami bennem áramlott.
Amikor elkezdek köhögni, odajön hozzám, és különösen érint a tény, hogy most nem hozza magával a hideget amit szokott.
Lehet, hogy az előbb sem ő volt hideg? Lehet, hogy a saját fagyomat éreztem?
Óvatosan ráteszi a kezét a hasamra, és a fejemre, miközben még mindig a nyakamat szorongatva fuldoklok és rángok. Nagyon koncentrál, a következő pillanatban pedig eltűnik a fájdalom, csak a megkönnyebbülés marad utána, és az űr.
Kapkodom a levegőt.
Ránézek.
Mosolyog, boldog, örül. Mégis minek?
Fel akarok kelni, hogy beteljesítsem azt, amit kell; megölni őt.
De megérzem magamon a súlyát. Az arca az arcom előtt van. Még mindig mosolyog, a szeme különösen csillog. A fejem mellett támaszkodik.
Már épp meg akarom kérdezni, hogy mit csinál, amikor nagyon halkan, alig hallhatóan azt súgja: - Szeretlek.
Én is elmosolyodom, és hagyom, hogy megcsókoljon, és érzem az ajkamon a csípős dért, és imádom ezt az érzést.
Csak suttogok, halkabban mondom, mint ő, de a föld mégis beleremeg, a föld és a levegő is a nemtetszését fejezi ki, de nem érdekel, mert így van, és fantasztikus végre kimondani. - Szeretlek.
Aztán újra megcsókol. Aztán újra, újra, és újra. Nem is tudom, hogy meddig csókolózunk.
Talán örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése